Történeti visszapillantás

A szentmise liturgiájának 1969-ben történt megújítása után Nyugat-Európában rohamosan elterjedt a hívek között az a szokás, hogy áldozáskor az Eucharisztiát a paptól saját kezükbe kérik, és utána önmagukat áldoztatják. A római misekönyv általános rendelkezései között erre nem találunk utalást, mert a 117. pont ezt írja elő: (A pap) „a kissé felemelt Szentostyát mindenkinek külön felmutatja és mondja: Krisztus Teste! Az áldozó ámennel felel, és magához veszi a Szentséget.”

Valaha a hittanórákon azt tanították az elsőáldozásra készülő gyerekeknek, hogy a püspök papszenteléskor a szentelendő kezeit (ujjait, a két tenyerét) a keresztelendők olajával kereszt alakban megkente. A pap kezei így váltak méltóvá, hogy az Úr testét érintsék. Ez szépen kifejezi azt a keresztény lelkiséget, amellyel a „félelmetes szentséghez” közeledett a hívő ember.

A kézben áldoztatást annak apostolai az 1970-es években ókeresztény példákra hivatkozva terjesztették. Pius Parsch már a 30-as években idézte Szent Cirillt (+386), aki az áldozóknak ezt az utasítást adta: „Amikor odalépsz, ne menj tenyeredet kinyújtva, sem az ujjaidat szétterpesztve, hanem alakítsd bal kezedet mintegy trónussá a jobb kéz számára, mint olyan számára, aki a királyt fogadja. Tenyeredet tartsd öblösen, s úgy fogadd Krisztus testét, miközben áment mondasz.”

A liturgia „apostola” azt azonban nem tette hozzá, hogy Rómában már a VI. század folyamán a gyakori visszaélések (az Eucharisztia indok nélküli elvitele, szentségtörés kockázata) miatt elhagyták a kézben áldoztatást és elrendelték, hogy a Szentostyát a pap tegye az áldozó nyelvére. A VII.–VIII. században számos helyi zsinat átvette és megismételte a római rendelkezést, nyilvánvalóan nem ok nélkül.

Mi okozta az ókeresztény szokás felújítását az elmúlt évtizedekben? Mellesleg, az ókeresztény bűnbánati fegyelem visszaállítását senki nem javasolta, sőt a rendszeres (legalább évi egy alkalommal végzett) gyónás éppen akkortájt ijesztően megritkult. Az újítókat nem a nagyobb higiénia iránti igény sarkallta, hanem egyfajta hangsúlyeltolódás az Eucharisztia szemléletében és ennek jelekkel történő kifejezésében.

A joggal sok tiltakozást kiváltott Holland Katekizmus (1966) azt írja, hogy „az Egyház jelenleg nem tartja szükségesnek Jézus valóságos jelenlétének igazságát a többitől elválasztva szemlélni. Lehet, hogy erre valamikor szükség volt, amikor egyes téveszmék tagadták Jézus valóságos jelenlétét.” (318. o.) Ebben a megfogalmazásban a valóságos jelenlét egy szintre kerül az emlékezéssel, a közös étkezéssel, a hálaadással, az áldozattal. Így szemlélve a szentmise „közös lakoma és ugyanakkor közösségi hálaadás.” (322. o.) Nem véletlen, hogy a VI. Pál pápa által fölállított bíboros bizottság az Eucharisztiát tárgyaló holland szöveg helyett több fejezet terjedelemben új, a Tanítóhivatal álláspontját tükröző megfogalmazás átvételét szorgalmazta, ami azonban a hollandok ellenállásába ütközött.

Az Eucharisztia tanát védelmébe vevő VI. Pál pápa a hivatalos engedélyt nélkülöző áldozásról tudomást szerezve, ennek kapcsán kérdést intézett a világ püspökeihez. Válaszában 1233 püspök elutasította az áldoztatás új módját, 567 mellette foglalt állást, 315 pedig komoly föltételekhez kötve tartotta csak megengedhetőnek.

A világ püspökeinek többsége tehát elutasította! Az illetékes kongregáció VI. Pál pápa kérésére közzétett nyilatkozatában a hagyományos forma mellett állt ki, de azokban az országokban engedélyezte, ahol ez már elterjedt. Oddi bíboros szerint VI. Pál pápa személy szerint ellenezte a kézben áldoztatást. (Yves Chiron: Paul VI., 1992, 293. o.) A történelmi tények felidézése segíthet az Eucharisztia iránti tisztelet továbbgondolásában.

Megfontolandó szempontok

Látszólag jelentéktelennek tűnő apróságok változtak meg a szentmisén belül az Eucharisztia vételénél, ám ezek kifejezik azt a vallásos érzületet, amelyet a változtatások szorgalmazói előnyben akartak részesíteni a hagyományos érzülettel szemben. A hívek, engedelmeskedve a rövid bevezetésnek, szinte egyik napról a másikra átvették a szentáldozás új formáját, és csak utólag, az újat összevetve a régivel, kezdték érzékelni a különbséget. Azután következett a szentélyek átalakítása, és a régi rítusra emlékeztető építmény, az áldoztatórács gyors eltűnése. Mintha a szentély rácsa azért omlott volna le, hogy a szentélyben jelenlévő szentség (sacrum) elárassza a hajóban tartózkodó híveket, jóllehet pontosan az ellenkezője történt: a hajóból áradt be a mindennapi (profanum) a szentélybe a helyileg fogalmazott, társadalmilag korrekt hangvételű könyörgésektől egészen az evangéliumi eseményeket mímelő pantomim játékig. Az áldoztatórács csak akkor menekült meg, s folytathatta létezését a templomon belül, esetleg új helyen, ha műemlék volt, vagy kemény, márvány anyaga túl nagy gondot okozott a szentély átépítésénél. „Templomban mégsem lehet robbantani”, mondta az egyik lelkes átépítő, miközben heti igehirdetésével a hit szikláit robbantgatta, azt magyarázva, hogy Jézus csodái mégsem csodák, csak az apostolok hitének szóbeli képződményei.

Az áldozásnál jelentős változás, hogy a hívek körmenetben vonulnak az oltárhoz, és állva fogadják az Eucharisztiát. Két megoldás létezik: vagy a hívek állják körül az oltárt, és a pap jár körbe az áldoztatás során, vagy a pap marad egy helyben és a hívek járulnak elé, egyesével, kettesével. Utóbbi megoldás a pap számára egyszerűbb, ám a hívek szempontjából rosszabb. Ugyanis közvetlenül a Szent Test vétele előtt és rögtön a vétele után mozogni kell, oda, majd arrébb lépni. A figyelem pontosan a legszentebb pillanatokban szétszóródik, és nem az Úrral foglalkozik. Az oltár körülállása esetén szintén ez a helyzet, legföljebb ott egy-két másodperccel több ideig maradhat az áldozó. Sajnos csak maradhat, mert szinte mindenki kötelességének érzi, hogy más áldozni akaró vélt érdekében udvariasan azonnal visszalépjen, miközben gondolatai elterelődése miatt magával a hozzá érkezett Jézussal szemben válik udvariatlan házigazdává. Ekkor, e szent pillanatban az emberi lélek természetes igénye miatt csakis a Mártával szembeállított Mária szemlélődő példája lehet az irányadó. A régi formánál, ami azt jelentette, hogy a hívő térdel a Szentség vételekor, ez a nyugalom, szemlélődő odafigyelés természetszerűleg létezett. Lassúbb volt az áldoztatás, már csak a kísérő imádság hosszabb volta miatt is, a hívek hamarabb odatérdeltek a rács mellé, és kicsit még maradhattak a pap továbbhaladása után is. Néhány pillanatról van szó csupán, de ez a néhány pillanat minőségi többletet jelentett a lelki életben. Egyébként régen sem volt kötelező letérdelnie annak, aki valami oknál fogva nem tudott.

Az állva áldozás indoka a liturgiareform utáni magyarázatok szerint az, hogy az állás jobban kifejezi az istengyermeki szabadságot. Viszont a térdelés az Istennel szembeni hódolat maradéktalan kifejezője. Vajon a sokat emlegetett mai embernek melyikre van jobban szüksége? Sokszor támad az a benyomás, hogy még a hívők is partneri viszonyban szeretnének „tárgyalni” Istennel, mint egyenrangú felek.

Ez a sajátos nagykorúság tűnik ki a kézben áldozáskor is. Az őskeresztények szép példája, amit azonban a történelmi fejlődés túlhaladott, alkalmas kifejezése annak a mai szemléletnek, hogy a hívő és Isten között a pap szerepe visszaszorítandó, hiszen a hívő önmagát áldoztatja. Ebben pedig benne lehet az önüdvözítés gesztusa. Ez utóbbi megállapítás nem aggodalmaskodás, hanem szembenézés azzal az irányzattal, amely az Eucharisztia áldozat jellegét, sőt a kereszthalál áldozat jellegét igyekszik gyöngíteni vagy egyenesen megsemmisíteni a hívek tudatában. A szentmise közösségi, hálaadó étkezésként túlhangsúlyozott bemutatása annak tartalmi kiüresítése. A forma megőrzése segíthet a tartalom megőrzésében.

A Szentatya (II. János Pál) nem áldoztat kézbe. Ezzel szeretne példát adni a hagyományos áldozási forma megőrzéséhez. II. János Pál pápa 1980-as franciaországi látogatásakor a francia köztársasági elnök feleségét a televíziós kamera láttára sem áldoztatta kézbe. A pápának nincs joga példát mutatni? Akkor Krisztus miért bízta meg a vezetéssel? Ha pedig igen, akkor példája parancs erejű kellene, hogy legyen! A lelkipásztori tapintat a kézben áldozni akaró hívek iránt ideig-óráig kitérhet a példa követése elől, ám mit tesz majd, ha a valóságos jelenlétbe és az áldozat jellegébe vetett hit rohamos gyöngülésével találja magát szemben? A gyónások ijesztően csökkenő száma áttételesen erre is utalhat, mert bár kevesen gyónnak, sokan áldoznak! A szentségimádások elnéptelenedése szintén figyelmeztető jel.

(Tengernek Csillaga II./3 – 1997. május)

http://petersziklaja.ml/gondolatok-a-kezben-aldoztatasrol/#more-2087